A kórházban korán van ébresztő...
Na nem mintha élmény lenne bent aludni.
Éjjel sokat forgolódtam (mondjuk a katonaságon rosszabb ágyam volt, már ami a testvonal hajlítását érinti:) ) és minden egyes moccanatra akkorát nyikordult a fémszerkezetes ágy, hogy nekem fájt...
Mellesleg a bácsika este rendesen dörrentett párat...:)
Egy beteghordó srác jött kb. 7 - 1/2 8 körül, hogy menni kellene majd mellkasröntgenre, de a reggelit még megvárjuk.
Reggelire zala felvágott volt, kis szelet kenyér és vaj.
Mivel se kés, se villa, se kanál nem volt nálam kénytelen voltam a kenyérdarabokat belenyomkodni a vajas dobozkába, hogy bevajazzam a kenyeret.
Kaptam egy kis teát is, és könnyed reggelim után el is fogyasztottam.
Épp csak végeztem és a beteghordó, betegkísérő jött is, és elkísért a 3-as röntgenig.
Leültem, vártam...
Lassan teltek a percek, kijön a röntgenből egy orvos, kérdezi a papírjaim, stb. mire én csak annyit válaszolok, hogy bennfekvő vagyok, a papírjaimról nem tudok semmit.
(Életemben nem kellett még ilyen helyen lennem, nem tudtam mik az ilyenkor teendő dolgok)
Pár perces keresgélés a kartonok között és a válasz:
"Önnek nincs is itt a papírja"
Kimentem és leültem...
Pár perc ismét és kijön a doki, hogy próbáljak meg utánajárni a nővérpultnál.
"Természetesen" - válaszoltam és elsattyogtam a pulthoz.
Mosolygó nővér segített és máris vissza is tértem a röntgenszobához.
Pár perc és már bent is voltam.
Utána vissza.
Kicsit szédültem már a fejfájás miatt...
Nem sokkal ezután elküldtek még nyaki ultrahangra, hátha a nyaki erekkel van gondom.
Rövid idő alatt kiderült ez a vizsgálat is negatív eredményt hozott. (A tegnapi CT is negatív volt)
Már kb. 10-11 környékén járt az idő és közben egy lakóval bővült a szoba, a velem szemben lévő ágyon egy fél arcára kicsit bénult srác volt...
Lefeküdtem és próbáltam kicsit pihenni. Fájt a fejem és kicsit szédültem.
Az egyik ápolónő megemlített nekem egy szót, lumbálás, készüljek fel.
Hihetetlen, de én csak a Dr.House-ban szeretek ilyeneket hallani...
Elmentem wc-re, mert felhívták a figyelmem, utána nem nagyon szabad mozognom.
Negyed 1 volt és épp olvastam az októberi Chip magazint, amikor három ember lép be a szobába. Egy orvos, aki kezelt, egy doktornő és egy ápolónő. Hoztak egy tálcát.
"Szeretnénk meglumbálni..." kezdődött a felvilágosítás.
Felültem és kicsit mosolyogva (gondolatban már próbáltam felkészülni valami nagyon erős fájdalomra, ahogy a gerincem megtámadják egy tűvel)
Igyekeztek részletesen elmagyarázni, hogy a további vizsgálatokhoz szükségük lenne egy kis agyvízre, amit a gerincemen keresztül tudnának lecsapolni.
Beleegyeztem (bár bevallom most így utólag egy sorrendi dolgot nem értettem, hogy a jóval fájdalommentesebb MR-t miért nem ELŐBB végezték el)
Üljek az ágy szélére, lábam lógjon le, hajoljak előre, kezemmel segítsek gömbölyű ívet rajzolni a hátamból.
A doktor megfogta a vállam, hogy ha netán kellene, meg tudjon tartani az adott pozícióban.
"Most kijelölik a helyet", "Most befújják", "Most jön a szúrás"
Ezek a kis mondatok jöttek a hátam mögül és engedelmesen tűrtem.
Észre se vettem a tűt, de egy pillanatra valami hihetetlen villám csapott be, aminek hatására a bal lábam lódult egyet felfelé, illetve önkéntelenül is mondtam egy "JUJJ"-t
Hallottam, ahogy beszélnek és mondják, hogy még jöhet...
40ml-t vettek le.
Kivették a tűt, megdicsértek, mint egy jó kisgyereket és felhívták a figyelmem, szigorúan tilos felülnöm, mozognom, csak hengergőzhetek és az első egy óra hason. És sokat kell innom, kb. 3-4 litert.
Majd kapok kacsát is...
Könnyed nyugalommal nyugtáztam a hírt (mit nekem 24 óra...)
Hozták az ebédet és megpróbáltam evőeszköz nélkül elfogyasztani a levest és a rakott karfiolt. (Komolyan kérdem, aki csak úgy hirtelen a kórházba kerül, hogy eszik??? Nem kap a beteg evőeszközt, ezt csak a látogató hozzátartozótól várhatjuk el manapság)
Mindenesetre Árpi nyugisan beszürcsölte a levest és a karfiolt sem volt nagyon megalázó kézzel befalni. Elvész az ember büszkesége iszonyat gyorsan...ilyesmire gondoltam evés közben...
Pár óra múlva megérkezett a párom és egy haverunk, Zoli.
Hoztak egy kis Princessz sütit a kérésemre meg vizet, evőeszközt, stb.
Beszélgettünk, próbáltam aprókat mozogni.
Olyan érzésem volt, hogy ha hirtelen mozdulok, akkor valamit tönkreteszek a hátammal, inkább nyugisan feküdtem.
Még csak 5 óra telt el és kezdtem merevedni...mármint nyakban és a fejem is elkezdett rendesen fájni.
Nemsokára elmentek a páromék és elkezdődött az éjszaka...
A szembe ágyon a srácot még nem sokat láttam, alig volt bent, a bácsikát nap közben elengedték.
Feküdtem és próbáltam olvasni.
Elaludtam kb. 8-9 környékén.
Hajnal 1 környékén ébredtem talán először.
A nyakam cement keménységű, a hátam szintén.
A fejem szaggat.
Pisilni kell.
Nagy nehezen felveszem a zöld műanyagedényt.
Kicsomagolom a nadrágomból a szerszámot, és megpróbálom óvatosan elvégezni a dolgom.
Hmmm, baromi nehéz ám az első alkalom...
A berögzült dolgok miatt 3 percig semmi...
Soha nem gondoltam volna.
Végre elindult és félig teletöltöttem a kacsát.
Kivettem és letettem.
Hmmm, nincs nagy szaga, de nem örülnék ha itt terjengene reggelig.
A szégyen kis vonata zakatolt a fejemben, de csengettem a nővérnek.
Bejön és jön hozzám, hogy mit szeretnék.
Bevallom nem emlékszem, milyen szavakkal fejeztem ki, hogy vizelési produktumom szeretném eltávolíttatni...
Kivitte és visszahozta üresen.
Azért milyen gombát össze lehet itt szedni, gondoltam bele...
Kiment a nővér és én enyhén szégyenkezve próbáltam visszaaludni.
Ittam egy kis vizet (sajnos sokkal kevesebbet, mint kellett volna)
A fejem, a nyakam, a hátam szaggatott, az a fájdalom, amivel bejöttem, lópikula ahhoz képest, amit most éreztem.
Kegyetlen és kétségbeejtő érzés, hogy bármerre is próbálok moccanni, a fájdalom nem múlik, csak feszül és szaggat.
És még csak 12 óra múlt el...
Még egyszer fel kellett zavarnom a nővért hajnalban a pisi miatt.
A visszaalvás borzasztó és talán kicsit pánikkeltő volt nálam.
Majd 20 percig szenvedtem, hogy a korlátozott mozgástérben megpróbáljak megfelelő helyzetet megállapítani magamnak, amikor enyhül a kín.
Elfogott a néma düh és a sírás környékezett.
Mindig is erősnek, önmagát irányító embernek gondoltam magam, most meg tehetetlenül, szinte bénán fekszek.
Rám tört a sírás, kegyetlenül fájt a fejem, a nyakam, a hátam.
Persze, mint erős férfi nem tehetem meg, hogy más is hallja a sírást, magamban, vagy a párnába fúrt fejjel könnyeztem.
Lassan elmúlt a fájdalom, a páni félelemtől rámtörő depresszív hangulat. Elaludtam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése