2008.szeptember. 30. hétfő
A hétfői nap lényegében nem különbözött a hétvégitől.
Ébresztő szempontjából semmiképp.
Ismét kis reggeli, majd jött egy szuri, és infúzió. Sosem kaptam még infúziót...
Na nem mintha kéjes gyönyör töltött volna el ez a tudat, csupán eszembe ötlött, hogy milyen "érdekes" dolog ez a dolog, ahogy a fejem fölött lógó zacsiból lassan folyik át az ereimbe egy fél liternyi gyógyszeres víz, meg egy másik, amiben lényegében sóoldat van.
A második fél litert sajna le kellett vegyék, mert a lassan már tűrhetetlenül kellemetlen fekvés miatt mocorogni kezdtem és a tű elmozdult, fájt. Jelzésemre be is robogott egy nővér, aki kicsit neheztelve rám, kivette és elpakolta a csöveket és az állványt.
9 környékén volt vizit. A hétvégén is látott doki vizitelt egy számomra túl szigorú főnővérrel(?) és lazán, szinte fellengzően kérdezték:
"Nahh maga lassan elfekszi itt a kórtermet...?"
Kicsit értetlenül néztem, azt hittem ezzel olyasmit akarnak sugallni, hogy akkor gyerünk, menjek haza.
Boldogan! Gondoltam magamban, legalább aludni tudok. Viszont mára még ígértek egy MR-t, annak az eredményére még kíváncsi lennék.
Igazából az eddigi leleteim negatív jellemzői után nem vártam komolyabb dologra...
Csak akkor mitől szaggat a fejem???
A lumbálást követő harmadik nap után még mindig nagyon komolyan fájt a nyakam, a fejem és még mindig hosszú percekig szenvedtem, egy "bonyolult" mozgolódás után.
A felülés is ezek közé tartozott, a wc-re kimenetel pedig nehezebb volt mint egy normális másfél órás edzés a teremben...
Amikor visszabotorkálok a terembe, alig várom, hogy visszafeküdjek és letegyem a fejem.
Mérik a vérnyomásom, ingadozik.
Hol 150, hol 90...
Lábam felpócolják két párnával, hogy az alacsonyabb periódusokban visszarobogjon a vér...Fránya dolog ez :)
Kicsit bosszankodok, mert a kérdésemre, miután a vizit átszaladt rajtam, hogy "akkor most velem mi van?", nem kaptam semmi kielégítő választ.
A szegény nővérkék természetesen nem tudnak sok mindent mondani és azzal is tisztában vagyok, hogy az én szimpla fejfájásom semmi azokhoz képest, akik lebénultan, hörögve fekszenek, kikapcsolódó vegetatív idegrendszerrel...
Mivel senki sincs bent, akinek "el tudom sírni a problémám", Orsónak mesélem el, hogy mennyire szar ez az állapot, hogy csak fekszek és SEMMIT sem mondanak igazán.
A dokim, aki kezel szerdáig nincs... ez volt a válasz.
???????
Kérdőjelek ezrei törnek elő.
Akkor én szerdáig csak fekszem?
Délután, mikor a párom berobog a kórházba, leosztotta azt az orvost, aki vizitelt.
Eléggé vehemens tud lenni ilyenkor :D
A kérdés, amit nekiszegezett nagyjából az volt:
"Maga orvos?"
"Igen" volt a válasz.
"Akkor kezelni is tudja nem?"
"Már az is kezelés, hogy megfigyeljük"
Hmm, persze, van benne valami, de én sem szeretnék itt tespedni túl sokáig...
Kis felzúdulás követte ezt a műveletet.
Jött az osztály főorvosnője és elmesélte, hogy nagyjából hol tart a vizsgálat nálam és, hogy valóban ígértek nekem mára MR-t, (csak valahogy elfelejtődött)
Elmesélte, hogy mitől fáj ennyire a hátam, a fejem.
Az agyvíz levétele során az agyvíz nyomása csökkent és ennek van ilyen jellegű kisugárzása...Baromi sokat kellene innom, hogy minél hamarabb elmúljon ez a fájdalom.
És sajnos tartózkodnom kell a mozgástól...
A napi kb. 2,5-3 litert fel kell emelnem, még ha óránként is kell pislantanom...
A kacsa használata ismét sűrűbbé vált.
Szegény párom egy rövid látogatás során 3-4 alkalommal vitte ki.
Annyira más olvasni ilyesmiről, mint megélni.
Elképzelni se tudtam, hogy mennyire.
A vizelés legalább annyira természetes dolog, mint az izzadás, a pislogás, a lélegzés...
Mégis sokkal nagyobb szégyenérzettel végezzük ezt, mint bármely más felsorolt műveletet.
Nem szeretek szólni a nővéreknek sokszor, hogy vigyék ki a pisim.
Nem azért, mert annyira szégyellem, hogy mi csurgott ki belőlem.
Hanem mert valamiért kiszolgáltatottnak érzem magam emiatt.
Egyik-másik nővér mintha nem lenne ráadásul túl nagy bizalommal a pisim iránt...
Volt olyan, hogy szóltam és valahogy bent maradt...
A következő inger után, kicsoszogtam és kiöntöttem, és visszahoztam magam.
A nap lassan elmúlik, mindjárt 9.
Lemondtam a mai MR-ről, kedd lesz nemsokára.
Már majdnem alszom, amikor berobog két betegszállító és közlik, visznek MR-re.
Tudok-e ülni? Van-e pacemakerem, berakott piercing, fémbizgerentyű, stb. bennem?
Bezártságtól való félelem?
Nem, nincs - válaszolok.
Három napja nem ültem fel igazából, de most felültem.
Karóra, gyűrű lekap.
Hozzák a tolószéket és már visznek is.
Úristen...
Szédülök.
Mondom, hogy kicsit szédülök és kicsit rosszul érzem magam.
Gyorsabb tempóba kezdenek, és mondják, hogy mindjárt ott leszünk.
A liftnél már komoly rosszullétem van. Nyugtatnak, hogy az egész művelet nem fog tartani 20 percnél tovább...
Nem is azon izgulok basszus, hanem, hogy odaérek-e anélkül, hogy széthánynám a kórházat?
Pillanatok alatt szökik magasba a fájdalom a fejemben, számban homokszerű ízt érzek, izzadok és fázom egyben.
Beérünk az MR-hez.
Kérdezem, hogy lehetne-e visszafelé feküdve menni, mert baromira rosszul érzem magam.
Kicsit furán néznek rám... ez nemet jelent? - gondolkodok el.
Egy idősebb hölgy van épp a nagy fémhengerben...várni kell pár percet.
Próbálok hátradőlni, meg előre...valami vízszintes helyzetet felvenni, mert szédülök...
Áll az idő...miért nem jönnek már, dobjanak be abba a hengerbe és legyünk túl rajta...
Szédülök...
Kijön a hölgy, elkísérik.
Felállok, odamegyek a készülékhez és felültetnek, lefektetnek.
Kapok egy kontrasztanyagot, hogy lássák az agyamban folyó vér áramlását.
Adnak egy pumpát a bal kezembe, hogy ha netán valami gondom lenne, jelezzek.
Zajokat fogok hallani, ne ijedjek meg. Legyek nyugodt, mozdulatlan.
Elkezdenek befogni egy párnaszerű satuba, két oldalról és a fejem búbjánál.
Kérdezem, hogy be kell-e csukni a szemem? (A CT-nél ezt ajánlották)
Becsukhatom, szólt a válasz.
A nyakam nagyon fáj... jó lenne elmozdítani valamerre...
Betolnak. A fejem felett egy neon jellegű lámpacső.
Elkezdődik.
Semmi különös, monoton zajokat hallok közvetlen közelről. Változó frekvenciákon.
Érdekes, még el is tudnék aludni rajta...
A nyakam ne fájna ennyire....
Próbálok nyugodtan feküdni, a nyugalom sokat segít.
Nem tudom, valamiért a pánik jut eszembe...rohadt fájdalom.
A zajok megnyugtatnak, majdnem elalszom...
Vége. Kitolnak és felülök, elveszik a pumpát...
Szédülök és vissza a tolószékbe.
Már előre rettegek a visszaúttól.
Tolnak és nekem semmi más nem jár a fejemben: le akarok feküdni!
Az ágyba zuhanok és remegve, kimerülten próbálom fájdalmam elfojtani a párna gyanánt használt zöld törülközőmbe.
Borzasztó, föld íz van a számban, hányinger, szédülés, és rettenetes fej- és nyakfájás torzítja el az arcom.
Kezem görcsösen markolja azt a kurva ágyat és szeretnék meghalni...
Komolyan.
Mintha valami belefészkelte volna a fejembe magát és feszítené szét a koponyám.
A szemem mögött nyom, az arcom mögött, a halántékomnál.
Remeg a kezem és belegondolok, nem is tudnék hazamenni, mert az úton széthánynám magam.
Picit megnyugszom...próbálok uralkodni a pánikon, amit a fájdalom táplál.
Előkapom a telefont és üzengetni kezdek, túl vagyok az MR-en, de borzasztóan vagyok.
Borzasztóan rosszul.
Aludni... nincs más vágyam.
Aludni...pihenni, kiszabadulni ebből a fájdalom szülte világból...
2008. október 10., péntek
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
szia!
Igazából még nem olvastam végig a történetedet, de együtt tudok érezni veled...:-)
Ugyanezeket nagyrészt(lumbálás-pisi...:P , MR...majd széthánytam én is mindent...).És ez egy hónapja volt...És még mindig fáj a fejem, néha, de akkor nagyon durván...
Csak az a gáz, hogy én még csak most töltöttem a 18-at...
De végülis kiderült, mia probléma...Agyhártyagyulladást okozott egy szaros kullancs. És ezért szenvedek mártöbb, mint egy hónapja... És még ki tudja,meddig...
Megjegyzés küldése